Oscarra jelölték a delfinmészárlásról szóló filmet

Vérben úszó delfinek: japán specialitás

A legjobb dokumentumfilm kategóriába az Oscar-díjra is jelölt "Cove" című film a japán kultúra egy újabb, nyugati szemmel megdöbbentő részletéről számol be oknyomozó-naturalista jelleggel. Egy eldugott japán falu, Tajdzsi, évente körülbelül 2500 delfint és tengeri emlőst mészárol le egy elzárt öbölbe terelve őket a nyílt óceánról. A film számos elismerést kapott, így a torontói filmfesztiválon is díjazottak közt szereplt, ahogy 2009-ben a legjobb környezetvédő filmnek választották az Oceanic Preservation Society egy éves, titkos forgatásának gyümölcsét.

A japán halászati szokások már régóta borzolják a nemzetközi környezetvédők kedélyét: a bálnákért vívott küzdelem gyakran vérre menő, harci manővereket idéző jelenetekig jut, a bálnavadászati moratóriumra fittyet hányó japán (és norvég ill. izlandi) flotta miatt. Kevéssé ismert a Thunnus maccoyii esete, a tonhal egy fajtája, amelynek több mint 90 százalékkal csökkent a populációja az elmúlt ötven évben a túlhalászat miatt. Hasolnó példákat sajnos sokáig lehetne sorolni, a szigetországban kedvelt táplálék a hal, ami önmagában kevéssé meglepő, mégha a 21. században a haltenyészet elvileg jövedelmező üzlettágá is vált, ezzel tehermentesítve a vadon élő halak élőhelyeit. A teljesség kedvéért megjegyzendő, hogy a haltelepek is sok környezetvédő haragját kivívták a feletetett táplálék forrása és jellege miatt.

Mindettől függetlenül különösen kegyetlen esetet jelent Tajdzsi. A halászatnak titulált mészárlás ugyanis három alapvető céllal folyik. A tradicionális hiedelem - és interjúk szerint a halászok saját bevallása szerint - azért van szükség a delfinek és tengeri emlősök rendszeres ritkítására, mert túl sok halat fogyasztanak a tengerből. Az érv a 21. században semmilyen szempontból nem állhatja meg a helyét, hiszen a táplálkozási láncban minden állat egyformán fontos, jelenleg a tengerek egyensúlyát nem a saját populációja, hanem az ember borítja fel. A vadászat alkalmával továbbá befogásra kerülnek olyan delfinek, amelyeket később ismert akváriumoknak, delfináriumoknak adnak tovább, dollárszázezres árakon. Emiatt azonban a fajtársak lemészárlása még nem lenne szükséges. Végső soron pedig a delfinhúst értékesítik, azonban ez nem számít csemegének Japánban, sokkal inkább a bálnahús hamisítására használják.

Mindezt súlyosbítja, hogy a delfinhús komoly szennyezettségben szenved, amelyről a hatóságok nem adnak információt, holott a japán fogyasztóvédelmi rendelkezések szerint fel kéne tüntetni. Állat- és jogvédő csoportok szerint emberi fogyasztásra alkalmatlan az állatok húsa, amelyet nemrégiben iskolai étkeztetési programba is bevontak, a közel hússzoros higanytartalmat figyelmen kívül hagyva. A film épp ezért nemcsak állat-, hanem embervédő is, mivel egyszerre tiltakozik a japán kormány és média mindkét témát érintő hallgatása ellen.

Tajdzsi

Ha ezeket a fenti érveket figyelembe vesszük, valóban nehezen magyarázható Tajdzsi esete. Civil szervezetek adatai szerint évente körülbelül 25.000 tengeri emlőst gyilkolnak le, ennek 10 százalékát a flmben ismertetett módszerrel, egy viszonylag sekély öbölben, a fennmaradó részt pedig a nyílt vizeken, szigonnyal és egyéb klasszikus módszerekkel vadásszák le.

A legmegrázóbb jelenetei az oknyomozást bemutató filmnek egyértelműen az öbölben - innen a film címe is, Cove - történő eseményeket mutatják be. A halászok a víz alatt keltett fémes hangokkal terelik a delfineket a nyílt vízről a csapdába. A fémbotok végére erősített fémtárcsák által kiadott rezgés ugyanis megzavarja a delfinek biológiai tájékozódását és pánikot kelt az egész rajban. Akár 7-8 órás üldözés következhet, amely során ún. hangfalat vonnak az áldozatok köré. Már ezalatt gyakran elhullanak a gyengébb, kisebb egyedek. A stresszelt állatok végül beúsznak a csapdába, ahol egy hálóval lezárják az öböl szűk kijáratát, innentől kezdve nem okoz különösebb nehézséget az állatok lemészárlása a sekélyebb részeken. A vérfürdő valódi vérfürdő, térdig gázolnak a vörös vízben a "halászok", akik késsel és szigonnyal végzik ki az egyébként intelligens állatokat, amelyek a biológusok állítása szerint biztosan felfogják, hogy mi történik, a fájdalomról nem szólva. A film nézőibe egy életre bevésődik a delfinek magas hangon kiadott, utolsó sikolya. Gyakran megjegyzik, hogy a bálnavadászatot már rég betiltották volna, ha a bálnák képesek lennének fájdalmukban kiáltani.

Annál is inkább érthetetlen a környezetnek e brutális módon történő rongálása és kirablása, mert a japán kultúra számos elemében mutat tiszteletet a természet iránt. A kertkultúra világszerte ismert, amely a túlnépesedett japán szigeteken minden talpalatnyi földet kerti paradicsommá változtathat. Japánban, ahol már az oxigén sincs ingyen, hiszen a légszennyezettség miatt már oxigénbárokat nyitottak, mégis úgy látja, hogy vannak a tengerben olyan természeti kincsek, amelyek használatáért semmit sem kell fizetni, sőt. Hasonló tradícionális mészárlások egyébként Európában sem ismeretlenek - a feröer-szigeteki "hagyomány" évről évre kiveri a biztosítékot az állatvédők közt - bár mértékükben szerencsére elmaradnak a japán példától. A kanadai fókavadászat, a kutyákkal történő vadászat az Egyesült Királyságban, a spanyol bikaviadal, a legutóbb port kavart libatoll-fosztás és még sok egyéb esetet lehetne sorolni, ahol az állatkínzás felmerült.

Máséban a szálkát...?

Amikor az oknyomozó állatvédők magyarázatra szorították Tajdzsi polgármesterét, S. Hamanakát, hogy mégis miért ölik le a delfineket, a következő választ adta: "Önök teheneket és bárányokat ölnek, mi delfineket és bálnákat. Nem értenek meg minket." Tény, hogy az európai fogyasztó általában mit sem tud azokról a húsgyárakról, amelyeken az állatok felhízlalásra kerülnek a vágóhídra való - szintén gyakran kegyetlen - szállítás előtt. Az időről időre kipattantó botrányok, a farmok állatkínzó gyakorlata, az anyjuktól elválasztott borjúk visítása ugyanolyan megrázó lenne - ha látnánk. A tej - mégha ritkán is gondolunk bele - a tehén tápláléka borjújának. A borjúhús azért annyira elterjedt, mivel a tejipar melléktermékeként is rengeteg képződik. A borjú azonban nem feltétlen jut természetes táplálékához, az anyatejhez, hiszen azt mi, emberek isszuk meg.

A mozgásképtelen disznók, tehenek, a saját fekáliájukba fulladó állatok sajnos beszennyezik az európai erkölcsöt, amellyel számonkérhetnék más országok hasonló gyakorlatát.

A film

A Cave c. film azonban minderre emlékeztethet minket, amikor a következő szelet sonkát kenyerünkre tesszük. A film készítése néhány millió dolláros költségvetést igényelt, mivel a legmodernebb technikai felszereléseket - víz alattí kamerákat, távirányítású légi eszközöket, éjjellátókat - szerzett be a stáb annak érdekében, hogy minden részletet pontosan rögzíthessenek.

A felszerelések elhelyezése már óriási kihívást jelentett, hiszen a sajtó kizárása érdekében szögesdróttal lezárt területről van szó, ahol a lebukás veszélye egyben életveszélyt is jelenthet. A misszió érdekében azonban még Mandy-Rae Cruickshank, szabadmerülő búvárvilágbajnok is közreműködött, amikor a part menti részen víz alatti kamerákat kötött be.

A forgatás közel egy évig tartott, amelynek során környékbeli hotelszobákból, a rendőrség időnkénti érdeklődése mellett próbálták az eseményeket követni és rögzíteni. A végeredmény remélhetőleg hamarosan a magyar mozikban is megtekinthető lesz.

http://kitekinto.hu/kelet-azsia/2010/03/06/veres_delfinek_perverz_kegyetlenseg/