Erdélyben, az összeomlást követően, 1920 szeptemberétől egyetlen magyar nyelvű felsőoktatási intézmény sem működhetett, egyedül a teológiai intézmények számítottak kivételnek. Ezért azok a magyar anyanyelvű, felsőfokú oklevélre vágyók, akik nem beszélték a román nyelvet, kénytelenek voltak elhagyni szülőföldjüket. Nincs semmiféle adatunk vagy névsorunk arról, hogy hány magyar diák és értelmiségi kényszerült elhagyni Erdélyt.
Sajnálatos, hogy máig sincs megbízható, alapos leírásunk a Székely Egyetemista és Főiskolai Hallgatók Egyesülete (SZEFHE) tevékenységéről, sem pedig annak évi rendszeres találkozójáról, a májusi Nagyáldozatról. A SZEFHE az otthontalanná lett fiatal székelyekből jött létre a trianoni gyalázat ellenében, a revízió reményével táplálva, az összetartozás, jegyében.
Csanády György költő 1941-ben, a SZEFHE létrehozásának huszadik évfordulóján így ír: „1920-21-ben öten építettük a Székely Egyetemista és Főiskolai Hallgatók Egyesületét, ami akkori hontalanságunkban hazánk, szegénységünkben otthonunk, árvaságban anyánk, világból kiesettségünkben egész világunk volt.” Az egyesület 1922-ben mutatkozott be saját lapjában, az Új Életben.
Az öt hontalan: Csanády György, Incze Antal, János Áron, Kolosváry-Borcsa Mihály, Zakariás Gergely Sándor. Az alapelveket Incze Antal fektette le a nemzetiségi és az „áldozati”, valamint a gazdasági feladatok terén, János Áron közgazdász feladata volt az anyagi lét megteremtése és fenntartása, Kolosváry-Borcsa Mihály (akkor még katona) a „politikamentes nemzetvédelem” eszméjének kidolgozásán fáradozott, Zakariás Gergely Sándor a művészetért volt felelős.(Legismerősebb bizonyára Kolosváry-Borcsa Mihály neve. Ö később több magyar kormányban volt a sajtóért felelős szakember, és a háború után a németek háborús bűnösként kiadták a magyar „népbíróságnak”, 1946-ban kötél általi halálra ítélték.)
A SZEFHE előzményének a Bándy Árpád, Antal Dezső, Farkas Imre, Zakariás Árpád és János Áron által az 1918/1919-es tanévben létrehozott, nem hivatalosan működő diákszövetséget tekintették. Amikor Szegedre kényszerült, a csonkolt országba menekülő SZEFHE, Szegeden is alakult csoportja, de szerte az országban, egészen Sopronig. Ma is működik egy ilyen nevű szervezet, amelynek SZE tagja szegedi voltára utal, és ha nem is azonos a betiltott, üldözött eredeti egyesülettel, annak szellemiségét követi.
A társadalmi szervezeteket 1948-ban országszerte megszüntették. A SZEFHE-vel kapcsolatos dokumentumokat a határrevízióra vonatkozó kijelentéseik s az irredenta eszmék terjesztése miatt szigorúan titkos anyagként kezelték, és megsemmisítették.
Jó tudnunk, hogy a az említett májusi Áldozatok egyetlen év kivételével évente megtörténtek, ünnepi alkalmak voltak, engem jellegükben az ősi magyar szerekre emlékeztetnek. Ünnepélyességüket egy-egy színielőadás is emelte. Ezeknek a daraboknak szerzői voltak Mihalik Kálmán zeneszerző, a rendkívül tehetséges erdélyi kutatóorvos, egyetemi tanársegéd, aki 1918-ban Budapestre, 1920-ban Szegedre került, a darabok szövegét pedig Csanády György írta. Mihalik Kálmán mindössze 26 évet élt, Szegeden van eltemetve, tífuszban halt meg. Néhány hónappal halála előtt zenésítette meg Csanády György Kantáta című művét, amit ma a világ Székely Himnusz néven ismer.
Ezzel kapcsolatban vagyok kénytelen megjegyezni, hogy 2010. május 17-én reggel az ország legszemtelenebb és legbutább riportere, aki Betlen János néven ismert, maszopos vendégének azzal akart udvarolni, hogy műveltségét is fitogtatva gúnyolódott a Székely Himnusz szegedi születésén. A fiatal szocialista (talán őt is elfelejtjük egyszer) azzal döbbentette meg a makacs hongyalázót, hogy a zeneszerző Kolozsvárról került Szegedre, de ő maga székely ember volt, és ő személy szerint szereti a Székely Himnuszt, ha nem is tartja a Magyar Országgyűlésben énekelni valónak, de lélekben (hoppá!) ő is énekelte, és látta, hogy spontán szólalt meg, semmi rendbontási szándékot nem tapasztalt.
Ehhez még hozzá tartozik, hogy nagyobb jobbikos összejövetelek, fórumok végén éppoly természetességgel énekli minden magyar a Szózat után, mint amilyen természetes, hogy Himnuszunkkal kezdődnek ezek az összejövetelek. Ennek pedig végtelenül egyszerű magyarázata van: mint hajdan a tanítási napot imával kezdtük és végeztük, keresztények és magyarok lévén nemzeti imáinkkal zárjuk a találkozóinkat.
A Székely Himnusz szövege mint vers
Nem szívesen növelem a terjedelmet, de kénytelen vagyok, mivel Csanády verse a köz birtokává fejlődve folklorizálódott, bizonyos fokig népdallá lett. (Ennyit arról a nevetséges megjegyzésről, hogy „középszerű műdal”.) Nézzük tehát, miből mivé lett! (A könnyebb összehasonlítás végett a változásokat kiemeltem.)
Az eredeti szöveg
Ki tudja merre, merre visz a végzet
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Segítsd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillagösvényen.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcától zajló tengeren.
Fejünk az ár ezerszer elborítja,
Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt, Istenem!
A közszájon forgó (folklorizálódott) változat
Ki tudja merre, merre visz a végzet
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillagösvényen.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
Van más változat is, amiből csak ezt idézem: „Segítsd még egyszer győzelemre néped, Csaba király, a csillagösvényen."
Az utolsóként idézett sor nemzeti pólókon is megtalálható CSABA KIRÁLY feliratként. Ez csak azért érdekes, mert az a változat sem téves, csak más.
Tartok attól, hogy a csillagösvény ma már ismeretlen fogalom, mondják, énekelik, de nem tudják, hogy az ősi legenda szerint Csaba királyfi (Atilla király legkisebb fia) a Tejúton tér vissza győzhetetlen hun seregével a székelyek megsegítésére. Ezért nevezik a székely hagyományok a Tejutat Csaba Útja, vagy Hadak Útja néven is. (Nem mindegy, mit nem tanítanak meg az iskolákban, ha azt akarják, hogy ne értse a diák, hogy példának okáért Ady miről ír.)
Azzal, hogy Csaba királyfi valóban élt-e, vagy csak a legendákban él, a történészek foglalkoznak, nem ránk tartozik.
Jóllehet minden himnusz műdal, hiszen mindnek ismerjük a szerzőjét, be kell látnunk, hogy ez a szöveg legalább annyira népdallá lett, mint a már régóta énekelt, szerzőjüket is elhagyott Petőfi-dalok.
Ami pedig a szöveg minőségét illeti, rövid kitérőt kell tennünk.
A himnuszok szövege háromféle érzést sugall: induló, nemzeti nagyság, ima. Szent István - miután egyetlen fia, Imre herceg meghalt - Szűz Máriának adta országunkat, és neki adta legfőbb állami jelképünket, a Szent Koronát. Magyarország Regnum Marianum: Mária királysága. A magyarok Himnusza imádság. Ugyanígy a székely-magyaroké is. Csanády tehát semmi különöset nem művelt ebben: imádkozik, és imájának különösen tragikus hangja a trianoni diktátumból ered: aki 1920-ban tudott más verset írni a hazájáról, nem költő és nem székely.
Mi a rendeltetési értéke egy imaként szolgáló nemzeti himnusznak? Önmaga: az, hogy ima, könyörgés a nemzetért. Többféleképpen lehet imádkozni, de Mária országában Szűz Máriához, mennyei királynőnkhöz, Jézus (teológiailag: Isten) édesanyjához, és magához a Teremtőhöz szólhat az ima, aki Jézus emberré léte, halála és feltámadása által megváltott minket, de bűnösök vagyunk, hiszen más nem magyarázhatja a már-már megváltójellegű nemzet évszázadok óta tartó szenvedését és megaláztatását.
Tekintettel a folklórrá lett változatra, annak szövegét értelmezzük annak tudatában, hogy ez a vers nem műalkotásnak született, hanem használható, a gyakorlatban hasznos imának.
Ebből következik, hogy poétikai értéke - ha van - véletlenszerű. Egy ima nem irodalmi mű, hanem könyörgés.
A nyolcsoros strófa ősi forma. Jó okunk van feltételezni, hogy amint a zenében a pentatónia, ez is valami módon az emberi megnyilvánulás egyik alapformájából ered. Az antikvitásban, például Szapphónál, ugyanúgy megtaláljuk, mint Európában bárhol. Villon úgynevezett balladái is nyolcsoros, szigorú formákban (ottava rima) születtek. Himnuszunk versszakai is nyolcsorosak.
Kiemelendő, hogy míg a Csanády-féle szöveg, amely szintén ragaszkodik az ősi magyar szótagszámláló formák egyikéhez: 11 szótagos sorokból áll, rímképletét tekintve kötöttebb: a, a, a, a, b, a, b, a. A nyolc sorból hat egymással rímel. Az első négy sor két azonos párosrím, és ahol a csillagösvény ellentéteként a porló székelység képe jelenik meg, a váltást a keresztrímes rész követi, de úgy, hogy a rímelés is megtörik: az „a” sorra a „b” váltása következik, hogy a következő sorban megismétlődő „a” összekösse a strófa egészét.
Jellemző, hogy a versekést folklorisztikus változatában átalakítja a néplélek. Ez a változat a, a, a, a, b, x, b, x. Sokkal erősebb a tragikuma az által, hogy nemcsak szembe fordul a méltó sorssal a rettenetes jelen, de a keresztrím szétrobban a súly alatt, és félrímmé válik. Ebben a részben izgalmas változás is van: a „Fejünk az ár ezerszer elborítja” prozódiailag sem illik az Istenhez és Csaba királyfihoz egyaránt szóló segélykiáltáshoz. Érdemes hangosan kipróbálni, hogy ezer többnek érződik-e a száznál. A sor közepe az eredeti szövegben lágy, erőtlen. A közszájon kialakult változat sokkal drámaibb. „Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja…” - nem a jajdulás a lényeg, habár fontos is, ott is a helye, hanem az, hogy a leggyakoribb magyar magánhangzó, az e monotóniája a zöngés réshangok, valamint a két magánhangzó közötti (intervokális) helyzetben zöngés pergőhang (tremuláns) szinte magánhangzók sorává teszi a legsúlyosabb sort, amire már-már követelésszerűen csattan, hogy „ne hagyd elveszni!”.
Az eredeti szöveget így érdemes újra megfigyelni: „az ár ezerszer elborítja”. A közbülső zöngétlen hang, az sz réshang, szinte elolvad a zöngések és a magánhangzók között, egyedül az utolsó szótag tartalmaz némi keménységet, de azt is enyhíti a ty.
A népivé lett változatban a „jaj” akkor is megszakítja a sor zengését, ha csupán ezt a változatot ismerve esetleg nem is tűnik fel. Ennek egyszerű fonetikai magyarázata van. Az ár szó végén nem zöngés az „r”. Ami leírva központozás, a hangzó szövegben szünet. Rövid szünet, éppen annyi, hogy megszakítsa az oldhatóságot, és ezzel elvegye a tremuláns zöngésségét. A jaj után a százszor sokkal keményebb, mert sziszeg, zöngétlen, és a feljajduló szöveg nem engedi a feszültséget lazulni.
A szerzőtől elszabadult, mondhatni népi változat jobb vers, mint az eredeti.
Azzal se okunk, se terünk foglalkozni, hogy vannak kibővített, toldott szöveges változatai ennek a versnek.
Még azt szükséges tudnunk róla, hogy jellegzetes kesergő nóta a formája is, de maga az egész mű is. A kesergő és a keserves nóták hajdan az egész országban ismertek és énekeltek voltak (sírva vigad a magyar), de a huszadik századra egyre inkább a keletre húzódott éneklése. Ezen nincs mit magyarázni, bár a nyugatabbra eső részek közelebb voltak a szabad világhoz, ez a nóta karakterében székely. Ismert ebben a formában is: „székely keserves”.
Miért nehéz ezt énekelni?
Hogy szem előtt legyen, olyan szöveges kottaváltozatot mutatok be, amelyben mindkét szövegváltozat is követhető.
Egy ideig nem volt népszerű ez a zene, mert a dallama nehéz. Találkoztam olyan magyarázattal, hogy a nehézsége ámbitusának nagy voltában rejlik, mert legmélyebb és legmagasabb hangja között több mint egy oktávnyi a távolság. Igaz, egy hanggal nagyobb. Nemzeti Himnuszunk terjedelme 11 hang, és nagyon nehéz pontosan elénekelni, ráadásul tele van félhanggal. Vagy kiváló hallás, vagy képzett hang és gyakorlat kell hozzá. Ezért olyan rémes, amikor egy-egy válogatott mérkőzés előtt a közönség elüvölti azt, ami füle szerint a Himnusz. A rendeltetése azonban ima, és a nemzetért imádkozni rossz hanggal is szent cselekedet.
A Székely Himnusz kottáján nincs előjelzés, a hangneme egyszerű C-dúr. Ütemmutatója négy negyed, mely a két negyeddel együtt a leggyakoribb. A sorok egynyolcad szünettel kezdenek, és ehhez jönnek a különböző hosszúságúra tagolt hangok. Mégsem ezt tartom nehéznek, hanem az egymást követő azonos hangokat. Szép teljesítmény, ha az éneklő nem csúszkál közöttük. Ugyanakkor érdemes összehasonlítani az egyes sorok első ütemét: itt a nehézség: a más közegben azonos dallamú ütemek pontos eléneklésében, nem beszélve arról, hogy a második ütemek között is van azonosság. Énekesek tudják, milyen nehéz egyetlen hangot hosszan énekelni magasságának változása nélkül. Ezt a produkciót az ütemvégek többnyire megkövetelik a két azonos hanggal, de elég egy helyen pontatlanul énekelni, és máris borul az egész.
Végül mégis megszerették, annyira, hogy amikor tiltotta a diktatúra, házi összejöveteleken több más tiltott nemzeti énekkel, katonanótákkal, irredenta indulókkal ezt is énekelték.
Ha nem sértené az idegenlelkűeket, nem volna szükség arra, hogy befejezésül arra figyelmeztessek, hogy a nemzeti himnuszok a nemzeti jelképek közé tartoznak. Ezeknek a jelképeknek a megsértése háborús oknak számított. A mai fegyverek birtokában csak diplomáciai úton rendezhető egy-egy ilyen sértés.
A nemzeti jelképek a nemzet megtestesítői, gyalázásuk a nemzet gyalázásával egyenértékű.
http://barikad.hu/node/53836
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése