Két hónappal a litván függetlenség 1990. március 11-i kinyilvánítását követően egy másik baltikumi szovjet köztársaság, Lettország is bejelentette, hogy szakítani kíván a szovjet államközösséggel. A rigai parlament 1990. május 4-én nagy többséggel kikiáltotta az ország függetlenségét.
Út a szuverenitás elnyeréséhez
A Szovjetunióban az 1980-as évek közepén meghirdetett peresztrojka Lettországban is valóságos nemzeti újjászületést hozott, az átalakítás itt - nem véletlenül - a nemzeti azonosságtudat felélesztésére, megerősítésére, az állami önállóság megteremtésére összpontosult. A "szabadság szelleme" a függetlenség elvesztését eredményező Molotov-Ribbentrop paktumra emlékeztető augusztus 23-i, évről-évre mind tömegesebbé és radikálisabbá váló tüntetésekkel szabadult ki a palackból.
Ahogy Litvániában a Sajudis, Lettországban a Lett Népfront volt az események hajtómotorja. A mozgalom 1988 októberében tartotta alakuló kongresszusát, ekkor még elsősorban a köztársaság szuverenitásáért, gazdasági-kulturális önállóságáért, a peresztrojka eszméinek (demokrácia, glasznoszty, humanizmus) valóra váltásáért szállt síkra, s élvezte a Lett Kommunista Párt támogatását is.
A szervezet elnöke, Dainis Ivans 1988 novemberében azt nyilatkozta: szóba sem jöhet az az elképzelés, hogy Lettország kiváljon a Szovjetunióból. A népfrontnak komoly szerepe volt a változások beindulásában, a nemzeti követelések érvényesítésében. Ezek sorában a rigai parlament 1988. október 6-án a lettet hivatalos nyelvvé nyilvánította, s visszaállította az 1940-es szovjet megszállás előtti állami szimbólumokat.
A nyelvhasználat volt egyben az első kardinális kérdés, amely szembeállította egymással Lettország polgárait. Elsősorban a nem lett nemzetiségűeket (főként az orosz anyanyelvűeket) tömörítő Interfront (teljes nevén: Lettországi Dolgozók Internacionalista Frontja) ragaszkodott ahhoz, hogy az orosz a lettel egyenrangú államnyelv legyen a balti országban. Az Interfront 1989. január 7-én tartotta alakuló kongresszusát, s ezen oly mereven elutasította a lett nemzeti törekvéseket, hogy azt még a Lett Kommunista Párt is kifogásolta.
Az események hatására érzékelhető fordulat ment végbe a lett kommunisták politikájában is, különösen azt követően, hogy 1988 őszén Janis Vagris lett az első titkár, s az az Anatolijs Gorbunovs lett utóda a házelnöki székben, aki az elmúlt három évben a Lett KP KB titkára volt, s akinek nevét új ideológiai és kulturális törekvések tették ismertté. Az LKP ott volt az 1989. március 25-i háromszázezres rigai tömegdemonstráción is, amelyet a 40 évvel azelőtti sztálini deportálások emlékére rendeztek.
A népfront erősödését mutatták az 1989. március-áprilisi szovjet parlamenti választások, amelyek nyomán a szervezet több képviselője bejutott a szovjet törvényhozásba. A lett nemzeti törekvések megvalósulásának fontos állomása volt, hogy a rigai parlament 1989. május 5-én az állami nyelv rangjára emelte a lettet. A törvény amellett, hogy az oroszt a nemzetiségek közti kommunikáció egyik fő eszközeként határozta meg, hároméves türelmi időt szabott a köztársaságban élő és dolgozó, de lettül nem beszélő személyeknek az őslakosság nyelvének megtanulására.
Országos tömegdemonstrációk kísérték a további követeléseket, nyomásukra július 27-én a szovjet parlament jóváhagyta a gazdasági önelszámolás bevezetéséről szóló törvényt a balti országokban, két nappal később pedig, július 29-én a rigai Legfelsőbb Tanács nyilatkozatot fogadott el Lettország állami szuverenitásáról, s ennek megfelelően módosította az alkotmányt. Kimondta, hogy az össz-szövetségi törvények ezután csak akkor lépnek életbe a köztársaság területén, ha a rigai törvényhozás is elfogadja azokat. 1989. november 11-én a lett parlament semmissé nyilvánította az 1939-es szovjet-német megnemtámadási szerződés titkos záradékait, amelyek szentesítették a balti államok Szovjetunió általi annektálását.
1989 őszére Lettországban lényegében kialakult a többpártrendszer: újjászerveződött a szociáldemokrata párt, színre léptek a zöldek, aktivizálódott a Lett Nemzeti Függetlenségi Mozgalom. A különböző pártok, egyesületek, szövetségek, frontok és társaságok száma megközelítette a százat. A körülményekhez alkalmazkodva a rigai törvényhozás első olvasatban december 28-án, majd végső változatban 1990. január 11-én eltörölte a kommunista párt vezető szerepéről szóló alkotmánycikkelyt, és megteremtette a többpártrendszer alkotmányos feltételeit.
1990 elejétől került a politikai viták homlokterébe az állami függetlenség kérdése. A rigai törvényhozás február 15-én szavazta meg azt a dokumentumot, amely elítélte az 1940. július 21-i rigai parlamenti deklarációt Lettországnak a Szovjetunióhoz való csatlakozásáról. A határozat kimondta: "mindent meg kell tenni Lettország állami függetlenségének helyreállításáért". Március 1-jén a parlament törvényt fogadott el az alternatív katonai szolgálatról, s rögzítette, hogy Lettországban a jövőben csak azok a leszerelő katonatisztek telepedhetnek le, akik már katonai szolgálatukat megelőzően is a köztársaság lakosai voltak.
Ugyanezen a napon a törvényhozás azt is kinyilvánította, hogy nem ismeri el a szovjet központi államhatalmi szervek alkotmány- és törvényellenőrző jogát a szuverén Lett SZSZK területén, majd másnap törvényben tiltotta meg a bírók párttagságát, s törvényt hozott a lett pénzintézetek helyzetéről és jogköréről.
Választások és a szovjet beavatkozás
A függetlenség kinyilatkoztatását a választások alapozták meg. 1989. december 10-én és 17-én Lettországban a többjelöltes helyhatósági választásokat tartottak, amelyeken a tanácstagi helyek mintegy 90 százalékát a Lett Népfront jelöltjei és támogatottjai nyerték el. Az 1990. március-áprilisi parlamenti választások két fordulójában a népfront a 201 parlamenti helyből 128-at szerzett meg, s csupán hat szavazat hiányzott a kétharmados többséghez.
Összesen kilenc párt, mozgalom és szervezet kapott ekkor képviseletet a törvényhozásban, s közülük csak az SZKP platformján álló KP és az Intermozgalom ellenezte a Szovjetuniótól való elszakadást. (A Lett Kommunista Párt 1990. áprilisi kongresszusán kivált a függetlenséget szorgalmazó csoport, s Ivars Kesbers vezetésével létrehozta a Független Lett Kommunista Pártot.)
Az újjáválasztott törvényhozás 1990. május 3-án ismét Anatolijs Gorbunovsot tette meg a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnökévé, majd május 4-én 138 szavazattal egy tartózkodás mellett a képviselők kikiáltották Lettország függetlenségét (62-en nem vettek részt a szavazásban). A nyilatkozat Lett Köztársaságra változtatta az állam elnevezését, és a második világháború előtti helyzetben határozta meg Lettország területét. A dokumentum a függetlenség megvalósításához átmeneti időszakot írt elő. Ahogy Gorbacsovhoz írt levelében Gorbunovs kifejtette: a nyilatkozat a függetlenséghez vezető átmeneti időszak kezdetének tekinthető, s célja a többség bizalmát élvező, demokratikus, parlamenti úton létrehozandó hatalmi szervek megteremtése.
A függetlenségi nyilatkozat otthoni fogadtatása nem volt egyöntetű. A lett parlament függetlenséget ellenző frakciója népszavazást követelt, akárcsak a jobbára orosz anyanyelvű, "bevándorló" lakosságú balti városok és járások tömörülése, amelyhez csatlakozott a második legnagyobb lettországi város, Daugavpils is.
Ahogy Litvániával szemben, Moszkva válasza ezúttal sem késett sokáig. Mihail Gorbacsov szovjet államfő május 5-én visszautasította a rigai lépést, válaszintézkedéseket helyezett kilátásba, majd 14-i rendeletében érvénytelenítette a függetlenségi nyilatkozat alapján hozott lett döntéseket. A központi érdekek érvényesítését szolgálta az is, hogy május folyamán a szovjet belügyminisztérium "operatív csoportokat" küldött Lettországba, hogy segítséget nyújtsanak a helyi belügyminisztériumnak a "jogrend védelméhez".
A lettországi változások nem álltak le: május 30-án a parlament megfosztotta az SZKP és a Lett KP központi bizottságait a köztársasági pártkiadó-vállalat tulajdonjogától, július 26-án pedig megtiltotta, hogy a pártok és más politikai-társadalmi szervezetek működjenek az igazságügyi szerveknél és a tömegkommunikációs eszközöknél. A Független Lett Kommunista Párt szeptemberi kongresszusán a nevéből is törölte a kommunista jelzőt, s felvette a Lett Demokratikus Munkapárt elnevezést.
A törvényhozás november 14-én a köztársaság 1940-es állami határait visszaállító törvényt fogadott el. Az év végére Lettország - a másik két balti állammal egyetemben - határozottan jelezte Moszkvának, hogy nem kíván a szovjet szövetségi rendszer kötelékében maradni, felfüggesztette a területén állomásozó szovjet katonai egységek anyagi és szociális ellátását, ami végképp feldühítette a központi vezetést.
1991. január 2-án a szovjet belügyminisztérium különleges rendeltetésű egységei (OMON) megszállták a rigai sajtóházat, s az ország más területein is kemény intézkedésekre került sor (mint pl. hajsza a szolgálatmegtagadó sorkötelesek után). De amíg Litvániában dörögtek a fegyverek, a letteket inkább a tárgyalóasztal mellett próbálták jobb belátásra bírni Gorbacsovék, legalábbis egyelőre. Rigában akkor éleződött ki a helyzet, amikor alábbhagyott a véres vilniusi vihar.
1991. január 15-ére virradóan a szovjet csapatok megszállták a lett rendőrakadémiát és rátámadtak a parlament környéki utakat elbarikádozó gépjárművekre. A lett függetlenségellenes erők által létrehozott Nemzeti Megmentés Bizottsága felszólított arra, hogy mondjon le a kormány, oszlassák fel a parlamentet, s vonják vissza az év eleji áremeléseket, különben átveszi a hatalmat. A következő napok tüntetései és ellentüntetései után január 19-én a Nemzeti Megmentés Bizottsága önmagát nyilvánította a törvényes hatalom letéteményesének, törvényen kívül helyezte a parlamentet és a kormányt, s érvénytelenítette a függetlenségi nyilatkozatot.
Január 20-án az OMON-osok megrohamozták a lett belügyminisztériumot, támadásuk négy halálos áldozatot követelt. Végeredményben azonban Litvániához hasonlóan Lettországban sem bizonyult eredményesnek a Moszkva-barát erők hatalomátvételi kísérlete, illetve a megsegítésükre indított szovjet katonai beavatkozás. Belső támogatás híján január 29-én a Nemzeti Megmentés Bizottsága Rigában felfüggesztette azt a határozatát, amelyben magára vállalta az államhatalmi funkciókat.
A hatalomátvételi kísérletre csattanós választ adott az 1991. március 3-ai népszavazás: a választásra jogosultak 87,6 százaléka járult az urnákhoz, s a szavazók 73,7 százaléka igent mondott a függetlenségre. A referendum népi felhatalmazást adott a Szovjetuniótól való elszakadáshoz, amelynek megvalósítására az 1991. augusztusi sikertelen moszkvai puccs teremtett lehetőséget.
A rigai parlament 1991. augusztus 21-én megerősítette 1990. május 4-i függetlenségi határozatát, Anatolijs Gorbunovs pedig 25-én egyetértésre jutott a hatalomba visszasegített gorbacsovi vezetéssel abban, hogy Lettországban teljesen felszámolják a szovjet hatalmi struktúrákat, és államközi egyezményben rögzítik a szovjet fegyveres erők lettországi tartózkodásának feltételeit. A mintegy hároméves elszakadási folyamat beteljesedését az jelentette, amikor 1991. szeptember 6-án a szovjet Államtanács ténylegesen is elismerte Lettország (és vele együtt a másik két balti állam) függetlenségét.
http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=28769
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése